Tulajdonképpen nem kerültem magammal ellentmondásba, múltheti szuper pozitív megnyilatkozásom miatt, pedig elsőre úgy gondoltam, de most visszaolvasva akkor is abból indultam, ki hogy a futás segít kijönni gödörből, így vagy úgy. Szóval kitörő optimizmusom után, rögtön lökött egy olyat az elét, hogy teljesen elkedvedtelenettem ráadásul sikerült  a várva várt családi nyaralásra időzíteni. Nem történt semmi extra csak előtőrt hosszú kihagyás után a bőrallergiám, és ez teljesen elvette a kedvem. Nem tudtam aludni, nem tudtam örülni a Balatonnak a kirándulásnak, a családdal töltött perceknek. Futni is csak kétszer mentem el, Gyenesdiáson nyaraltunk, onnan egyik nap Keszthely felé (10 km), másik nap Balatongyörökfelé (12 km) futottam, több de inkább kevesebb lelkesedéssel. Aztán már csak beforgva vergődtem még a balcsihoz se mentem le, olvastam a szobámban jobb híján. Az álmatlan éjszakák voltak a legrosszabbak, túl sokat pörgött az agyam, hajnalig, olvastam, szenvedtem felváltva. Ez ment úgy keddtől péntekig nagyjából.
Akkor hazajöttünk, tervben volt DKM karneváli futás, terepfélmaraton, de lelkesedésem nem igazán volt hozzá. Végül mégiscsak elmentem amit igencsak jól tettem, mert rendre rakott végre, mégha ehhez az is kellett, hogy teljesen kifussam magam. Nem volt egy egyszerű menet, nagyon ott kellett lenni fejben a sikeres teljesítéshez. Az igazat megvallva teljesen más tipusú versenyre készültem. Laza hűvös futásra kis erdei utakon, ehelyett a Bükki Hegyi Maraton után a legdurvább terep élményben volt részem, ráadásul teljesen váratlanul. Ki gondolta, hogy ilyen emelkedők vannak Debrecen határában? Még akkor sem nagyon akartam elhinni, amikor a verseny előtt bejártuk a terepet, frissen megismert futótársammal Hegedűs Sanyival, aki böszörményi futómonarchia oszlopos tagja, ma is Bíró Sanyiékkal jött akikeket Tiszatavi futás óta nem láttam, de folyamatosan követem miket futnak, szóval örültem nekik. Mivel hamar érkeztünk bejártuk a terepet, ahol sárga szallagok, vezettek be az erdőbe, dimbes dombos utakon, meg egy olyan le-fel-le-fel-le-fel-le szoporólleren, amit úgyse tudnák rendesen szemléltetni, lényeg, hogy megegyezett az egynappal ezelőtti őrült futás nyomvonalával, azt hiszem ez sokat elmond. De még ekkor sem akartam elhinni, tuti csak kint maradtak a szallagok... Hát nem bumm, az első körben megmondom őszintén, rendesen felhúztam magam, ez a pálya futásra csak nagy jóindulattal volt alkalmas, de versenyzésre egész biztos, hogy alkalmatlan. Mivel a pálya 80%-án szinte lehetetlen előzni, szűk átjárók a verseny elején nullára lelassították a tömeget, meg kellett várni míg átmennek előtted. Aztán meg egymás nyomában halladtunk, kis kiszélesedésekben tudtál előzni, vagy a kevés szélesebb részen. Ezen kívül a talaj is katasztrófa volt, fák gökerei mindenhol, keresztbe kidőlt fákon kelett átvergődni, ezekből legalább 6-7 is volt a pályán. Nade miután ezt az első körben (4db 5 km-es kör kelett a félmaratonhoz, ami nekem kevesebb is lett a 21 km-nél az órám szerint) megtapasztaltam, elfogadtam, kimérgelődtem magam, második kör már békésebben telt. Akkor lemaradoztak a csak egy kört teljesítők és hirtelen egyedül találtam magam a pályán, elkezdtem élvezni a környezetet, perzse nem lehetett felszabadultan futni, mivel minden egyes lépésre nagyon figyelni kellett, így is megbotlottam 3szor is, egyszer meg felkenődtem egy fára, egy szűk részen ahol el akartam engedni egy gyorsabb versenyzőtársamat. Szóval ez második kör volt a legjobb, itt még erővel is bírtam úgy ahogy, de a már említett le-fel-le-fel cikk-cakk sokat kivett mindenkiből, a harmadik körre már átkapcsoltam túlélésre. Azon a kevés helyen ahol meg lehetett rendesen futni, tűzött a nap. Bumm megkaptuk a durvát, mindenből. Nade végülis terepfélmaratonra neveztem ne picsogjak, egyébként itt már teljesen megbékéltem, sőt mint később megtudtam szervezőktől több hétbe telt mire a szűz erdőből kijelölték ezt az utat, el is szégyeltem magam ekkor, hálásnak kellene lennem, hogy bajlódnak verseny szervezéssel. Egyébként ha leszámítjuk az út minőségét, profin volt megszervezve minden, frissítők, lelkesítő emberek a legkritikusabb pontokon, barátságos emberek. A negyedik kör már nagyon fájt mindenhol a cikk-cakkos rész előtt azt hittem ledobom a láncot, aztán valahogy végig vergődtem, a felfeléken sétálva. Aztán márcsak becammogtam, 2óra 32perc alatt. A célban gartuláltak böszörményi futótársak, akik egyébként körről-körre biztattak, ezúton is szeretném megköszönni nekik, nagyon jól esett, kicsit mindig erőre kaptam a célban.

célbaérkezés a hivatalos idővel

A célban szétharaptam, vagy három görögdinnye szeletet, meg főtt kukoricát, meg mazsolát, meg gyakorlatilag mindent amit találtam. Megkaptam életem legszebb befutóérmét is, tényleg gyönyörű, tessék egy kép róla. Itt már boldog voltam, hogy eljöttem, kellett ez nekem most, mert megmutatta miért is szép a futás, helyre pakolja az embert, legyőzöd magad futásról, futásra, holtpontról, holtpontra és közben annyi pozitív energiát kapsz, hogy átsegít a mindennapok őrületén. Közelebb kerülsz magadhoz, Istenhez és ami a legfontosabb, megerősít a hitedben, ami nélkül élni nem lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.