Ma szinte teljesen lemásoltam a múltheti meló utános félmaratont és ha a szigorú tényeket nézzük akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ugyanúgy meghaltam a végére. Próbáltam tartani a pulzust, ami szép lassan azért kúszott felfelé, de a 163-as átlagpulzus nálam nagyon is jónak számít. 15 kilométerig minden szép, minden jó gondolataim a madarak énekén (vajon miről dumálhatnak?) vagy éppen az előttem álló versenyeken (szombaton előzd meg zsuzsit 17 km, illetve május 26 Tiszafüred-Abádszalók 25 km) járnak, mosolygok a szembe jövő futókra, egyéválok az erdővel, szeretet béke. Aztán bumm egyszercsak elkezdenek nehezedni a lábaim, a térdem is befájdul, a lábam beledagad a cipőbe, a bokámban is kattog valami, kezdek szomjas, éhes, fárad, és főleg atom gyenge lenni. "Ki kell tolni a holtpontot" csak ez jár fejemben, meg persze, hogy, hogy lesz ebből maraton (igen leírom akkor ide is, szeretnék még az idén maratont futni). Jönnek a futók sorban, mindenki gyorsabb, mindenki fittebb, beszélgetve előznek meg, alázva vagyok jobbról balról, keresztbe-kasba, minden létező és vélt dimenzióban. Erősödik bennem a kétely, mit keresek itt? Ki kell tolni a holtpontot, ki kell tolni a holtpontot, mosolyom már nem olyan őszinte 19 kilinél járok, ne viccelj innen már becsorgok bármi van. De hogy lesz ebből maraton? Hogy lesz ebből 2 óra alatti félmaraton? Meglátom az árnyékomat, a beluga lenyelte a napot, össze esni volna jó. De nincs már vissza út, menni kell tovább...

"Every Need Got An Ego To Feed" Bob Marley
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.