"no pain, no glory"

Eltelt ismét egy hét, méghozzá nem is akármilyen hét, egy hét ami ismét megmutatta nekem, hogy hol vannak a határaim és hogyan tudom átlépni azokat, egy hét ami megerősített hitemben, hogy jó úton járok, egy hét ismét csak alázatra tanított, a Bükki Hegyi Maraton hete, azám.
Tudtam, hogy nehéz lesz, felkészültem rá, hogy kapni fogom a holtpontokat, de hogy ennyire elkészülök az erőmmel nem sejtettem. A héten háromszor futottam a verseny előtt 11, 9, 6 km-eket mentem volna hosszabban is, főleg, hogy meg jött végre új futó cipőm jól is mentek a futások, de tudtam, hogy tartalékolni kell, mert szombaton leszakad az arcom. Nos leszakadt rendesen, nincs mit szépíteni rajta.
Szombaton, reggel 7:30 körül vett fel Imi aki beszervezett még két lányt hajdúszoboszlóról, Krisztit és Csillát. Polgáron felvettük Petit, aztán így mentünk 5en meghódítani a bükköt. Nincs is ennél szebb telekocsival érkezni futóversenyre. Jó hangulatban telt már az odaút is, végig nevettük az egészet, de persze mindenkit foglalkoztatott már a verseny a táv az emelkedők, a hőség. A lányokat rábeszéltük a negyedmaratonos indulásra, ami egy kört jelentett a pályán. Igazán kitettek magukért mindaketten, Kriszti a 3. lett az abszolút mezőnyben félelmetes 1óra8perces idővel ami hegyen ebben a hőségben igazán figyelemre méltó! Csilla is szépen teljesített, remélem, hogy nem bánta meg, hogy rápróbált a 10 km-es távra. A srácok egymástközti versenyéből ezuttal Imi került ki győztesként 2óra23perces idejével 38. lett az abszolút versenyben Peti 5perccel lemaradva az 55. helyen végzett. Gratulálok kedves barátaimnak innen is mégegyszer.

Ami az én versenyemet illeti, azt kell, hogy mondjam, hogy tényleg nem fogható egyik eddigihez sem, alföldi gyerekként, nem sokat jártam hegyen, futni meg főleg nem. Így a pulzus figyelős taktika ami olyan szépen bevállt a Tisza tónál, most már az első emelkedőn borult. Amikor felpattant 180ra a pulzus átprogramoztam magam masszív túlélésre, ami azt jelentette konkrétan, hogy a nagyobb emelkedőkön bizony sétáltam, síkon, lejtőn viszont futottam. Ezt főleg az elején eléggé szégyelltem, de egyrészt észrevettem, hogy aki fut felfelé küszködve, sem tudott ellépni, másrészt meg (jó tudom ez nem mentség), de rengetegen belesétáltak, a mezőnynek annak a részében ahol én futottam legalábbis majdnem mindenki, harmadrészt tényleg nagyon magasra ugrott a pulzusom felfelé futáskor tudtam, hogy ha ezt végig akarom csinálni akkor változtatni kell. A pálya egyébként nagyszerűen volt kijelölve, eltévedés veszélye nem forgott fennt. Első 5km-en is voltak emelkedők, de a neheze ezután következett, már a rajt előtt felkészítettek mindenkit, hogy 8km-nél jön a durvaság egy 30 emletes bérházzal szemléltették a dolgot. "Meghalok, ez még nem a durva rész? Á ez még semmi, majd ezután."   Kaptam el a bezsélgetés foszlányokat a mezőnyből. Éshát tényleg, 8 km-nél olyan emelkedő volt, hogy már az első körben azt gondoltam, hogy én ide mégegyszer biztos felnem mászok, a tetején a dolognak a csodálatos kilátás kárpótolt valamit, meg persze a kb 2km-es lejtős szakasz ami már visszavitt a rajt/célhoz. Itt kolompos ember, szpíker és sok szurkoló csinála a hangulatot, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy még van egy kör, nem igaz, meghalok, mit keresek én itt. 1óra25perc volt egyébként az első köröm. ami ezután következett már tényleg csak a túlélésről szólt, nagy harc volt, de végig az dolgozott bennem, hogy iszonyat csalódásként élném meg ha feladnám, pedig tényleg nagyon határon mozogtam már. A mezőny is lefeleződött ekkora, így többnyire egyedül menetem a második kört. Hátulról előztek hosszabb távon nyomulók, "balról jövök!!" hallgattam sokszor. És persze irigykedtem is mert olyan könnyedén hagytak le, hogy őrület. Aztán lassan kezdtem beérni másokat akik még tőlem is jobban elkészültek az erejükkel, ez kicsit erőt adott (most ez gonoszság?) a folytatáshoz. A nagy emelkedő előtt pont kezdtemm átesni a sokadik holtponton, amikor elindultam felfelé. A csúcson viszont teljesen lenullázódtam, vége itt megrogyok, ásatok el, gondoltam. Aztán már a lejtő sem tudta visszahozni az erőmet, a szintidőt is buktam (3óra volt), jött a kolompos ember itt már csak vánszorogtam, aztán hirtelen meghallottam, Imiéket a pálya mellett. Tapsoltak, szurkoltak, iszonyat jól esett, kicsit visszakaptam elhagyott méltóságomból hála nekik, lepacsiztam velük és a kimerültségen felülkerekedett a boldogság, a szpíker bemondta a nevem, megkaptam az érmem, és legugoltam kifújni magam. Borzasztó hőség volt, és ájulás határán voltam, még sokáig. 3óra5perc lett a vége. A leghosszabb 3óra5perc az életem során.
A verseny után, ettünk ittunk, megbeszéltük a tapasztalatokat, és leginkább pihentünk, mindneki kimerült volt, de jól eső fáradság volt ez, teljesítettük azt amiért idejöttünk. Kaptunk szép pólót, érmet, igazán nem lehet panasz a szervezésre, tényleg minden rendben volt. Miskolcon még megálltunk fagyizni egyet, áztán még hazáig ment a bohóckodás a kocsiban. Hogy megérte-e? Nem kérdés kitörölhetetlen élmény volt, a bal lábamon keletkezett szilva nagyságú hólyag még egy darabig emlékeztetni is fog rá, hogy tiszteljem a távot és az emelkedőket.

(Azért itt felhívnám a figyelmet, a nem gyenge pulzus ingadozásomra, valamint a több mint 600m szintemelkedésre)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.